2013. április 27., szombat

Pata de perro: OAXACA [oahaka]

Oaxaca Szövetségi Állam akkora, mint Magyarország. Fővárosa, Oaxaca de Juárez, Mexikóvárostól kb. másfél órányira fekszik (repülővel másfél óra). Az állam híres a hegyeiről, a tengerpartjáról, a két nagy ásatási helyszínről: Mitláról és Monte Albánról. Oaxacában ízletes molékat, ropogós sült szöcskét, felgombolyított sajtokat ehetünk, és a kukaccal (vagy talán hernyóval?) ízesített mezcaltól nem csak a szomjunk, de a rosszkedvünk is elmúlik.





Oaxaca kézművesei gyönyörű faliszőnyegeket szőnek, fekete cserépkorsókat formáznak, színes papírból fantáziaállatokat pödörnek. A templomok aranyozottak, színesek, hatalmasak. Minden a szélsőségekig erőteljes: a színek, az illatok, a városi forgatag, a falusi csend. És az emberek szélsőségesen kedvesek és előzékenyek. Oaxaca, a nap földje. Szeretem Oaxacát.





U.i.: Mexikó hatalmas, és területenként szinte más és más országokról beszélhetünk. És természetes, hogy turistaként egészen más élményeket gyűjt az ember, mint ott-lakóként.



Santo Domingo




Mitla

Tule ősfája

Monte Albán



2011. október 31., hétfő

Mictláni látogatók: Halottak napja Mexikóban

Ha most érkeznél Mexikóba, elvinnélek egy piaccsarnokhoz. Ott belépés előtt kézen fognálak, és megkérnélek rá, hogy csukd be a szemed. A piaccsarnok szélén végigsétálva éreznéd a sok cukorkoporsó és a csokoládéból vagy amarantóból kiöntött halálfejek émelyítő illatát.









Aztán megállnál egy pillanatra, és valami furcsa szagról kérdeznél: ez a kopálgyanta. Egy kaucsukfa-szerű fából vonják ki egy fenyő eredetű esszencia segítségével, és a halottak napjának elengedhetetlen illata.









Továbbhaladva írógép kopogása hasít a zsibongásba. Itt gépelik a halotti búcsúztató verseket- az élők nevére. Vicces rigmusok sorolják fel az élő rokonok, barátok, szomszédok tetteit, és az áldozatok szinte “halálra röhögik magukat rajtuk”. Így lehet bátran a halált várni, ha ki tudják azt nevetni, ha az ismeretlennel ilyen kedélyesen tudnak szembenézni.









Árulnak tamált is, vagyis kukorica- vagy pálmalevélbe csavart ízesített tésztát. És persze a “halottkalács”: édes kelt tésztából készül, sok cukorral vagy szezámmaggal, és csontokat utánozó dísszel.









…A mexikóiak otthon, az iskolákban, a munkahelyeken felállítják az oltárt: színes papírral leterítik az asztalt vagy a padlót, és erre kerülnek az elhunytak kedvenc ételei, italai. Gőzölögnek, és mindez a füstölgő kopálgyantával együtt az oltárhoz hívja-irányítja a túlvilági Mictlánból visszatérő lelkeket. A narancssárga cempasúchitl-virág szirmai az ajtótól mutatják az utat az oltárig, ahol a halottak fényképei mellett gyertya ég, és a só is ott van: az tisztít meg mindentől eleveneket és holtakat. November elsején az elhunyt gyermekekre emlékeznek, és elsejéről másodikára virradó éjjel sok család a temetőben terít meg a szeretteik sírja mellett. Másodikán otthon vagy a temetőben az összes elhunyt hozzátartozó lelkét vendégül látják, sírva-nevetve emlékeznek, sőt még a régi kedvenc szivarok és dalok is előkerülnek. Színes ez az ünnep, félig prehispán, félig katolikus- de a mosoly és a színkavalkád mögött ott reszket egy kis félelem az ismeretlentől. Mexikó hatalmas ország (a két legtávolabbi pontja között mintegy három órát kell repülni), és a helyi szokások még színesebbé teszik ezt az ünnepet, de a gőzölgő ételek, a halottkalács és a kopálgyanta minden oltár szerves része.

A Halottak napja a vízválasztó: ha egy külföldi megérti és elfogadja ennek az ünnepnek a jelentőségét, könnyebb a beilleszkedése és jobban megérti a helyiek életfilozófiájának gyökereit. Megérti, hogy mindennek van megoldása, hogy az ismeretlent miért őszintén mosolyogva fogadják, hogy mennyire szeretnek együtt lenni és időt szánni egymásra. Az aztékok számára az ember halhatatlan, és a halál nem más, mint az élet új formája.


2010. november 7., vasárnap

Pata de perro: TEQUESQUITENGO

November eleje van, Mexikóvárosban reggelenként 1-3 fokban fagyoskodunk. Ilyenkor kellemes visszagondolni a nyári párnapos vakációnkra: Tequesquitengoban jártunk.

Tequesquitengo Mexikóvárostól másfél órányira található. A 17. században telepedtek itt le indián törzsek az akkor még kis tó partján, és a szappankészítéshez használatos “tequezquite” készítésével foglalkoztak, amit a Mexikóváros-Acapulco kereskedelmi útvonal mentén el is tudtak adni. A víz felszíne lassan emelkedett, és a 19. század közepére a falu eltűnt házastul, templomostul. A mostani tó cseppformájú, és 2-4 km széles.

Híres a “vuelco”, vagyis a vízforgás jelensége: A decemberi hűvös idő lehűti a vizet, és a tó alján lévő melegebb víz a felszínre kerül, okozva ezzel sok hal pusztulását. Ez viszont azt is eredményezi, hogy a vizet oxigén járja át, a tó megtisztul, és amikor februárban-márciusban ismét fordul a víz, a tó alján lévö templom tisztán látható (állítólag).
Augusztus elején jártunk ott: napközben nagy meleg volt, éjjel pedig vagy vihar frissítette a levegőt, vagy nem tudtunk aludni a rettentő forróságtól. Kókuszpálmák, színes virágok, a hotel folyosóján sziesztázó 70 centis iguana, az esti sötétségben világító szentjánosbogarak, temazcal (indián gőzfürdő)… De a legjobb? Teljesen olyan illata van a tónak, mint a Dunának!







video

2010. július 22., csütörtök

Multikulti

Milyen vicces, amikor Mexikóban az ebéd utáni mosogatás közben a budapesti Kossuth Rádió esti híreit, majd az "Arcvonások" címü müsorát hallgatom -élöben. A mai vendég Dr. Schneider Izabella volt: Marosvásárhelyen született, hajdanában Németországban és Magyarországon orvosként dolgozott, manapság pedig Budán él, mesél és ír. Ö említette, hogy Németországban a betegeit 6-7 nyelven gyógyította. Erröl jutott eszembe...



Erröl jutott eszembe Mexikó sokszínüsége. A helyi indián törzsek kb. 30 élö nyelvet beszélnek. Ök az itteniek. De ez az ország nagyon sok nemzetet fogadott be: a spanyolok meghívó nélkül érkeztek, de az elmúlt évszázadok, és föleg a 20. század folyamán jöttek ide angolok (vasutakat építeni), hollandok (híresek az észak-mexikói menoniták: szökék, és a sajtjukat itt a fövárosban is sok helyen árulják, föleg az útkeresztezödéseknél, a tilos lámpa alatt, kocsik között szlalomozva, farmer overállban és szalmakalapban), franciák, libanoniak (nagy kereskedök, a központban sok ruhabolt az ö kezükben van), japánok (akik az 1900-as évek elején kerültek ide, menekülve a japán válság elöl; szorgalmasak és tehetösek, saját iskolát is tartanak), persze kínaiak is (itt is van "China Town"), örmények, sok-sok orosz és lengyel zenész, na meg mi, magyarok...


Ha egy "átlagmexikói" észreveszi, hogy az ember külföldi, vagy mindjárt angolul akar vele beszélni, mert feltételezi, hogy "gringo" (amerikai) az illetö, vagy úgy tesz egy darabig, mintha fel sem tünne neki. Mert elég sok külföldi van itt. Aztán megpuhatolják: európai? melyik országból? milyen nyelven beszélnek ott? hogy tetszik Mexikó? ...Persze, én sem tudom, nem is akarom letagadni, hogy külföldi vagyok. És Mexikót még mindig, még 15 év után is csak szokogatom. És Mexikó gyönyörü ország, de a föváros... magán viseli a nagyvárosok összes rossz tulajdonságát: tömeg, szmog, közbizonytalanság, hatalmas távolságok, rohanás. És az emberek egyetértöen bólogatnak, de ennél élesebben már nem merem bírálni sem az országot, sem az embereket (hogy kedvesek, de megbízhatatlanok; hogy vidámak, de elég felületesek; hogy készségesen felajánlják a segítségüket, de nem lehet rájuk számítani), mert kinyílik a bicska a laptoptáskában: "Ha ennyire nem tetszik itt, miért nem mész vissza oda, ahonnan jöttél?" Nagyon nehezen viselik a kritikát. De ha belegondolok, hogy ha egy Magyarországon élö külföldi úgy igazán belefúrna a magyar lelkünkbe, biztosan nekünk sem tetszene.

"Lo valiente no quita lo cortés", vagyis a bátorság még nem foszt meg az udvariasságtól. Jaj, de nehéz ez néha: úgy megmondani a véleményt, hogy az ne fájjon, és tudni, hogy mit nem muszáj kimondani. A mexikói barokkos társalgásban sokmindent elhallgatnak, és a teljes öszinteség nem erény Dél-Mexikóban. Észak-Mexikó más, de a férjem családja északi, talán ezért is jövök ki velük nagyon jól. De ök is kedvesek: megválogatják a szavaikat, folyamatosan bátorítják, dícsérik a beszélgetötársat- és bevallom, nem tesznek kárt az ember lelkében.

Mosolygás, elfogadás, a kritikák óvatos adagolása, állandó bíztatás, pozitív hozzáállás... Azért nem olyan rossz ez, bár nem mindig öszinte (meg kell tanulni a szavak mögött olvasni) és nem nagy filozófiai mélységü (arra meg a könyvek szolgálnak). Így tud itt együtt élni annyi kultúra.



(A fényképen egy menonita látható, a kép az internetröl való)

2010. július 18., vasárnap

Lenne egy kérdésem...

Kedves Olvasók!

Mondjátok-írjátok meg: mi érdekelne benneteket, miröl írjak, ha tudok? Elég keveset ülök ide a blogomhoz, de ha írok, legalább olyat írjak, amit érdemes elolvasni.

Tájakról?
Szokásokról?
Növényekröl, állatokról?
Történelem, müvészet? Melyik korszak?
Hírességek?

Várom ismerösök és ismeretlenek ötleteit. Ha jól tudom, úgy is lehet ide üzenetet küldeni, ha nem vagytok feliratkozva a "Blogger" oldalára.

Minden jót!

2010. február 13., szombat

Piac

A hét minden napján a város több pontján piacok torlaszolják el az utcákat reggel 9-töl kb. du. 5-ig. Február 5-én készültek a következö képek.

A piacon árulnak zöldségeket, gyümölcsöket, paprikát frissen és szárítva, édességet, molét (magokból és füszerekböl, és néha kakaóból összegyúrt masszát, amit hússal kevernek- isteni!), babot, szörpnek való hibiszkuszt, zöld és száraz füszereket, tortillát és társait (kukoricalisztböl készült lepényeket)...

A különlegességek:
tuna: a kaktusz ízes, leves, magvakkal teli gyümölcse.
huitlacoche: a kukorica fekete üszöggombája (fokhagymával és tejföllel puhítva, tortillába töltve- mennyei és irtó drága eledel, föleg a száraz idöszakban, mivel leginkább az esös nyár idején terem).
tökvirág: az itteni cukkini nagy, narancssárga virága. Levesben, illetve megpuhítva tortillába töltve fogyasztják.
chicharrón: a disznó kisütött böre nagy darabokban. Szószokkal nyakonöntve fogyasztják csemegeként.

Kellemes piaci szemlét kívánok!
























































































































































































































































































































2010. január 30., szombat

Pata de perro 2.: COYOACÁN (Mexikóváros)





Coyoacán, vagyis Farkaslak. Az 1300-as évek elején kezdtek letelepülni itt, a mai Mexikóváros déli részén a köveket remekül faragó tepaneca-indiánok, és valószínüleg ők készítették az azték kalendáriumot is.

A hajdani különálló falu lassan-lassan a növekvő város része lett. Hernán Cortés itt építtette fel a kúriáját, és Coyoacán központjában még ma is sok régi templom és hatalmas villa található. Igazi turistahely: kávézók, kis terek, kiállítótermek, parkok színesítik Coyoacánt. Frida Kahlo, a híres festőnő (aki ráadásul szegről-végről magyar származású volt) és Trockij, a szovjet (de ukrán származású) forradalmár itt titkolta szerelmét, de sikertelenül: Frida férje, a szintén festő Diego Rivera megtudta, és a legenda szerint egy megbízott erősfiú egy jégtörő csákánnyal megölte a merész ukránt.

És hogy miért pont Coyoacánt választottam a "Kutyatappancs"-sorozat 2. részeként? Egészen személyes oka van: Dana szeptembertől új iskolába megy, és a suli Coyoacán központjától (lásd a képeket) 10 percre van.

video