Milyen vicces, amikor Mexikóban az ebéd utáni mosogatás közben a budapesti Kossuth Rádió esti híreit, majd az "Arcvonások" címü müsorát hallgatom -élöben. A mai vendég Dr. Schneider Izabella volt: Marosvásárhelyen született, hajdanában Németországban és Magyarországon orvosként dolgozott, manapság pedig Budán él, mesél és ír. Ö említette, hogy Németországban a betegeit 6-7 nyelven gyógyította. Erröl jutott eszembe...
Erröl jutott eszembe Mexikó sokszínüsége. A helyi indián törzsek kb. 30 élö nyelvet beszélnek. Ök az itteniek. De ez az ország nagyon sok nemzetet fogadott be: a spanyol
ok meghívó nélkül érkeztek, de az elmúlt évszázadok, és föleg a 20. század folyamán jöttek ide angolok (vasutakat építeni), hollandok (híresek az észak-mexikói menoniták: szökék, és a sajtjukat itt a fövárosban is sok helyen árulják, föleg az útkeresztezödéseknél, a tilos lámpa alatt, kocsik között szlalomozva, farmer overállban és szalmakalapban), franciák, libanoniak (nagy kereskedök, a központban sok ruhabolt az ö kezükben van), japánok (akik az 1900-as évek elején kerültek ide, menekülve a japán válság elöl; szorgalmasak és tehetösek, saját iskolát is tartanak), persze kínaiak is (itt is van "China Town"), örmények, sok-sok orosz és lengyel zenész, na meg mi, magyarok...
Ha egy "átlagmexikói" észreveszi, hogy az ember külföldi, vagy mindjárt angolul akar vele beszélni, mert feltételezi, hogy "gringo" (amerikai) az illetö, vagy úgy tesz egy darabig, mintha fel sem tünne neki. Mert elég sok külföldi van itt. Aztán megpuhatolják: európai? melyik országból? milyen nyelven beszélnek ott? hogy tetszik Mexikó? ...Persze, én sem tudom, nem is akarom letagadni, hogy külföldi vagyok. És Mexikót még mindig, még 15 év után is csak szokogatom. És Mexikó gyönyörü ország, de a föváros... magán viseli a nagyvárosok összes rossz tulajdonságát: tömeg, szmog, közbizonytalanság, hatalmas távolságok, rohanás. És az emberek egyetértöen bólogatnak, de ennél élesebben már nem merem bírálni sem az országot, sem az embereket (hogy kedvesek, de megbízhatatlanok; hogy vidámak, de elég felületesek; hogy készségesen felajánlják a segítségüket, de nem lehet rájuk számítani), mert kinyílik a bicska a laptoptáskában: "Ha ennyire nem tetszik itt, miért nem mész vissza oda, ahonnan jöttél?" Nagyon nehezen viselik a kritikát. De ha belegondolok, hogy ha egy Magyarországon élö külföldi úgy igazán belefúrna a magyar lelkünkbe, biztosan nekünk sem tetszene.
"Lo valiente no quita lo cortés", vagyis a bátorság még nem foszt meg az udvariasságtól. Jaj, de nehéz ez néha: úgy megmondani a véleményt, hogy az ne fájjon, és tudni, hogy mit nem muszáj kimondani. A mexikói barokkos társalgásban sokmindent elhallgatnak, és a teljes öszinteség nem erény Dél-Mexikóban. Észak-Mexikó más, de a férjem családja északi, talán ezért is jövök ki velük nagyon jól. De ök is kedvesek: megválogatják a szavaikat, folyamatosan bátorítják, dícsérik a beszélgetötársat- és bevallom, nem tesznek kárt az ember lelkében.
Mosolygás, elfogadás, a kritikák óvatos adagolása, állandó bíztatás, pozitív hozzáállás... Azért nem olyan rossz ez, bár nem mindig öszinte (meg kell tanulni a szavak mögött olvasni) és nem nagy filozófiai mélységü (arra meg a könyvek szolgálnak). Így tud itt együtt élni annyi kultúra.
(A fényképen egy menonita látható, a kép az internetröl való)
